Az orvosi béreket a 2020. évi C. törvény rögzíti.
Az orvosi alapbéreket az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény melléklete határozza meg.
Ez nem „szocialista bértábla”, hanem az osztrák és német modellekhez igazodó struktúra, amely eredetileg egy életpálya-modell része lett volna.
Ez az életpálya azonban nem valósult meg, mert az ígért kiegészítő, teljesítményalapú elemek elmaradtak.
A „magas bérek” döntően önkizsigerelésből állnak össze.
Sem az orvosoknál emlegetett milliós összegek, sem a szakdolgozóknál hangoztatott bérek nem alapbérek, hanem statisztikai csúsztatások.
Ezek ügyeletekből, túlórákból, pótlékokból és tartós túlterhelésből adódnak össze és a mintavétel is kérdéses.
Valótlan, hogy nem voltak fejlesztési javaslatok.
A Magyar Orvosi Kamara az elmúlt másfél évben hat alkalommal tett javaslatot
– az alacsony ügyeleti órabérek emelésére,
– az osztály- és részlegvezetők többletfeladatainak díjazására,
– a szakmai irányelvek kidolgozásában részt vevők elismerésére,
– objektív minőségmérési és -biztosítási rendszer bevezetésére.
Ezek mind teljesítményhez kötött, igazságos elemek lettek volna.
A javaslatokat a kormány rendre elutasította...
A következmények már látszanak.
Orvos- és szakdolgozóhiány, bezáró osztályok, üres praxisok, túlterhelt ellátás, elégedetlen betegek.
Ha a rendszer csak túlórával és helyettesítéssel működik, akkor a bérezés alapjában nem érte el a célját.
Az állami és a magánegészségügy viszonyáról is kell beszélni itt.
Az elmúlt 16 évben elmaradt az állami és a magánegészségügy európai szintű, korrekt, szakmai és etikus szabályozása.
Ennek következményei nem a magánszektorban, hanem az állami egészségügyben csapódnak le: ott nő a terhelés, ott mélyül a munkaerőhiány, ott romlik az ellátás biztonsága.
Ez nem ideológiai kérdés, hanem szabályozási mulasztás.
Megoldás csak szakmai alapon lehetséges.
Az egészségügy fenntartható működése nem propaganda, hanem szakmai, partneri együttműködés és érdemi egyeztetés kérdése.
Csakis így lehet olyan rendszert építeni, amelyben az állami és a magánegészségügy nem egymás rovására, hanem a betegek érdekében működik.
És külön a családorvosokról.
A családorvoslás helyzete mára válságos.
Több mint 1000 betöltetlen praxis van Magyarországon, ezek több mint fele az elmúlt 5 évben ürült ki.
Közel 1 millió ember csak helyettesítéssel vagy csökkentett rendelési időben jut ellátáshoz.
A korfa katasztrofális:
a családorvosok mintegy 40%-a már nyugdíjas, miközben érdemi utánpótlás gyakorlatilag nincs.
Miközben a kormány az orvosi bérekkel dicsekszik,
a családorvosi bérekről utoljára 2020-ban született döntés.
Egy kezdő családorvos ma 200–400 ezer forintot visz haza, ami sem a felelősséggel, sem a terheléssel nem arányos.
A rendszer ma arra épül, hogy
– idős orvosok,
– várandós orvosok,
– szerződés nélkül is
kötelesek ügyeleti munkát végezni.
Az elkapkodott, sikernek hazudott ügyeleti átalakítás miatt sok idősebb háziorvos is elhagyta a rendszert.
Ez nem fenntartható működés, hanem kényszer.
Erős családorvosi rendszer nélkül nincs működő egészségügy.
Összefoglalva:
A bérekről, egészségügyről szóló egyoldalú sikerkommunikáció nem a valóságot írja le.
Az egészségügy nem csúsztatasokon alapuló statisztikákon, hanem elérhető és jól képzett, hatóságilag korrekten felügyelt orvosokon és szakdolgozókon múlik.
Amíg ők gyakran csak önkizsigereléssel tudják biztosítani az ellátást, addig a rendszer nincs rendben.
Változás kell Magyarországon.
Ennek egyik alapfeltétele, hogy egymásnak és magunknak se hazudjunk, hanem a valóságot pontosan mutassuk meg, hogy a problémákat feltárjuk és együtt oldhassuk meg.
Mi ezt fogjuk tenni.