A munkaképesség az egyén testi és lelki egészségi állapotának és funkcionális képességeinek azon mértékét írja le, amely lehetővé teszi, hogy az érintett az adott munkahelyi környezetben megfelelő tevékenységet végezzen.
A depressziós és szorongásos zavarok jelentős mértékben és negatívan befolyásolják a mindennapi életet, ezzel együtt csökkentik a munkaképességet és a termelékenységet (8). Klinikai és munkaegészségügyi kutatások szerint ezek a gyakori pszichés betegségek nagyobb mértékben károsítják a munkaképességet és a teljesítményt, mint a súlyos testi betegségek (például arthritis, krónikus tüdőbetegségek). A kutatások azt is megállapították, hogy a munkaképesség-csökkenés különösen jelentős akkor, ha a kezeletlen szorongásos és depressziós zavarok egyszerre, egy időben vannak jelen.
A hangulat- és szorongásos zavarok nagyon gyakoriak. A Mentális Zavarok Epidemiológiájának Európai Tanulmánya (ESEMeD) szerintaz élettartam-prevalenciát tekintve az európai populációban –a magyarországi adatokhoz hasonlóan – az emberek 14%-a valamilyen affektív zavarban, míg 13,6%-aszorongásos zavarban szenved (6,8). A depresszió és a szorongásos zavarok fáradtsághoz és az örömérzés elvesztéséhez vezetnek, így a mindennapi tevékenységek során csökken a teljesítménnyel összefüggő elégedettség megélése(6,7).
Pszichés háttér és társadalmi összefüggések
A munkaképesség-csökkenés a termelékenység károsodását, a betegszabadság ismétlődő igénybevételét, gyakori rokkantosítást és a hatékonyság csökkenését eredményezi. Ezek hátterében gyakran interperszonális problémák, motivációhiány és stresszkezelési nehézségek állnak. A munkaképesség-csökkenés folyamatában jelentős szerepet játszik a végrehajtó funkciók – mint a figyelem, memória, problémamegoldás és döntéshozatal – zavara is (1,4,5).Szintén csökkenti a munkafunkciókat a kognitív vulnerabilitás, a negatív metakognitív hiedelmek (például: „nem tudok koncentrálni”), valamint a saját képességekbe vetett bizalom csökkenése (7). Továbbá a szorongásos és depressziós betegségek megnövelik a munkanélküliség kockázatát, valamint akadályozzák az előrelépést az érintett személy önbizalomhiánya és stigmatizációja következtében. Mindezek alapján elmondható, hogy mindkét betegségcsoport komoly foglalkozás-egészségügyi, valamint globális közegészségügyi problémát jelent. 2015-ben a depresszív zavarok a harmadik, míg a szorongásos zavarok a kilencedik helyen szerepeltek a világon a rokkantságot okozó leggyakoribb okok között (5,6).
A munkateljesítmény hanyatlását befolyásolja a tünetek időtartama, súlyossága, más pszichés és testi betegségekkel való társulása. Az idősebb életkor, az alacsonyabb iskolai végzettség, az önértékelési zavarok és a reménytelenségérzés olyan tényezők, amelyek lényegesen rontják a funkcionalitást (1,2,5). A környezeti faktorok között a magas munkaterhelés, az alacsony munkahelyi kontroll, illetve a vezetők és a munkatársak részéről tapasztalható támogatáshiány megnöveli a szorongásos és depresszív zavarok kockázatát, és csökkentiaz említett betegségek fennállása esetén a felépülés esélyét (10). Ezzel szemben a protektívcsaládi és munkahelyi környezet, a rugalmas munkaidő, illetvea hatékony kezeléshez való hozzáférés csökkentheti a kialakuló károsodást (2,4,5).
A munkaképesség megtartása, helyreállítása
A munkaképesség megőrzése érdekében kiemelten fontos a szorongásos és depressziós zavarok korai felismerése és szűrése. Ehhez különféle mérőeszközök, például a Patient Health Questionnaire-9 vagy a General Anxiety Disorder 7 használhatók, illetve lehetőség van stigmatizációmentes önbevallásra is, például a rövid Beck-depressziókérdőív segítségével (4–6).Lényeges, hogy mind a munkáltatók, mind a foglalkozás-egészségügyi orvosok megfelelő képzést kapjanak a mentális zavarok korai jeleinek felismerésével kapcsolatban, hogy mielőbb megkezdhessék a hatékony kezelést (4,5). A már diagnosztizált esetekben alapvető a hatékony kezelés, amely magában foglalja a gyógyszeres terápiát (például antidepresszívumok vagy anxiolitikumok alkalmazását) és különböző pszichoterápiás módszerek, mint a kognitív viselkedésterápia vagy az elfogadás és elköteleződés terápia használatát (1,4,5). A gyógyszeres terápia és pszichoterápia kombinációja mindkét betegségcsoportban hatékonyabb, mint a két terápiás modalitás önálló alkalmazása (9). Ugyanakkor tény, hogy a szorongásos és depressziós szimptómák enyhülése nem vonja automatikusan maga után a munkaképesség teljes visszanyerését, mivel a küszöbalatti tünetek fennállása esetén szintén visszaeshet a teljesítmény (1,2).
A medicinális segítségen kívül olyan változtatások is segíthetnek a munkaképesség megtartásában vagy éppen helyreállításában, mint a rugalmas munkaidő vagy a részmunkaidő,illetve az otthoni munkavégzés lehetőségének biztosítása, a feladatok könnyítése vagy éppen másik munkakörbe valóátmeneti áthelyezés. Fontos elemnek tekinthető a foglalkozási rehabilitáció, valamint a munkába való visszatérés (Return To Work) program. Ez strukturált, fokozatos visszatérést jelent a korábbi munkakörbe, ami az egészségügyi szolgáltatók, a munkavállaló és a munkáltató együttműködésén alapszik (5,10). A visszatérést mind a munkavállalók, mind a foglalkozás-egészségügyiorvosok szerint a szorongásos és depressziós zavarokhoz kapcsolódó stigmatizáció akadályozza. További gátló tényező lehet a munkatársi támogatás és a pszichoedukáció hiánya is (10). A tartós javulás szempontjából alapvető fontosságú a szorongásos, depressziós zavarok relapszusprevenciója, a krónikussá válás megelőzése, a stresszkezelés és a reziliencia fejlesztése. Tágabb értelemben a munkahelyi kultúra fejlesztése – például vezetőképzés vagy a betegség miatti munkajogi védelem biztosítása – szintén lényeges lehet (5,10).
Összefoglalás
A szorongásos és depressziós zavarok jelentős mértékben rontják a munkaképességet, a termelékenységet és az életminőséget, ráadásul ezek a pszichés betegségek gyakoriságuk miatt világszerte komoly foglalkozás-egészségügyi és közegészségügyi kihívást jelentenek. A munkaképesség csökkenése mögött nemcsak a tünetek súlyossága, hanem a végrehajtó funkciók zavara, az önbizalomhiány, a stigmatizáció és a munkahelyi támogatás hiánya is meghúzódik. A korai felismerés, a hatékony – gyógyszeres és pszichoterápiás – kezelés, valamint a munkahelyi alkalmazkodások, például a rugalmas munkavégzés és a strukturált visszatérési programok, mind hozzájárulnak a munkaképesség megőrzéséhez. A tartós javulás érdekében elengedhetetlen a relapszusprevenció, a stresszkezelés, a reziliencia fejlesztése és a támogató munkahelyi kultúra kialakítása. Végső soron a mentális egészség nem csupán egyéni ügy, hanem mindannyiunk közös felelőssége.
IRODALOM