Demonstrációtól demonstrációig tartott a február. Az elején a Magyar Orvosi Kamara azt üzente, hogy szerinte rossz úton jár az egészségügy átalakításával a kormány. Mire az utóbbi azzal válaszolt, hogy az ő érvei erősebbek e vitában, s meglengette a jogalkotás bunkósbotját.
E történetben nem az a legérdekesebb, hogy a kamarai tagság kötelező-e vagy sem, az csupán keret, amiben működhet erős és gyenge szervezet is. Figyelemre méltóbb a kormányzati fellépés módja és brutalitása. Szombaton a kancellária miniszter megfogalmazott egy vádat, aminek bizonyításával nem is bajlódtak, hétfőre már megvolt a belügyminiszter (!) ítélete, s kedden a Fidesz-KDNP parlamenti kivégzőosztaga végre is hajtotta azt.
Miért sürgette őket ennyire az idő? Talán azért, mert az orvoskamara most valamit nagyon eltalált. Eredményesen nehezítették, hogy a kormányzat nagy sikernek hazudja az alapellátási ügyeletek átalakítását. Bár a bevezetés bukdácsolása kevésbé a kamarán, inkább a gyenge kormányzati előkészítésen és a váltás gőgös menedzselésén múlott, a köztestület akciója eredményesnek látszott. S ez volt az, ami önmagán túlmutatóan is aggaszthatta a kormányzatot.
A MOK nyomásgyakorlásában ugyanis volt egy olyan "új" elem, aminek hiánya régóta gyengíti a hazai társadalom önvédelmét. A szolidaritás. Ez az akció túllépet az egyszerű önérdek-érvényesítésen. A kamara ugyanis azt kérte tagjaitól, hogy akinek van erős fegyvere, azaz szabadon felmondhatja az önkéntes többletmunkát, az használja ezt azok érdekében, akiknek nem maradt hatékony eszközük. S a szolidaritási felhívás ezúttal nem is csak a "brancsbeliek" saját érdekeire szorítkozott. Az első követelés az ápolók azonnali béremelése volt. S látótávolságban voltak a páciensek érdekei is. Ez komoly fenyegetés volt, mert ha esetleg a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá válik, hogy a szolidaritás eredményes, akkor az akár járványosan is terjedhet, kemény kihívás elé állítva egy elnyomó rendszert.
Tudjuk, hogy a rezsim jól begyakorolt rutinnal kezeli azokat, akiket éppen az útjában állónak gondol. Átgázol rajtuk egy jogszabállyal, s hogy az út szélén hagyottak véletlenül se kapjanak segítséget, ilyenkor rendszerint felhangosítják az áldozathibáztatók kórusát is. Ha ez esetleg nem elég, s az ügy nem alszik el, a végén a kormány legfeljebb a hátramaradottaknak fizet valami kárpótlást a közös pénzünkből.
Ám most a szokottól kicsit eltérő lehet a műsor. Mert bár áthajtottak az orvoskamarán, az egyes orvosok még állnak a táblán. Maguk dönthetik el, hogy hogyan reagálnak a hatalom agressziójára: meghunyászkodnak vagy talpon maradnak. Nekik ez utóbbihoz jobb eszközeik vannak, mint a társadalom legtöbb csoportjának. Keresettek határon belül és azon túl is. A szakmai neveltetésüknek pedig egyik alapja a felelősségérzet, magukért és a nekik kiszolgáltatottakért egyaránt. Most bővebben lesz lehetőségük ezt alkalmazni. A közönség számára pedig új értelmet nyerhet a régi tanács: A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze orvosát!