KezdőlapAktualitásokJelentkezés/AdatfrissítésGY.I.K.A szervezetrőlAlapszervezetekDokumentumokLapszemleKapcsolatSzolgáltatásokKeresés
 
 
2021. szeptember 10. (péntek) 03:58Weborvos

„Lépek, mielőtt ledől a sérelmek tornya. Kiszálltam”

Fél éve minden megváltozott, másodszor is kiszerettem az egészségügyből. Az idősebbek nem akartak tovább dolgozni, megbomlott a csapatunk. 

Szakdolgozók százai távozhatnak a következő hetekben a magyar kórházakból, a kötelező oltás elől kitérve, létszámhiány miatti terhelésbe vagy az emiatt kialakuló munkahelyi pokolba belefáradva. A Válasz Online-nak ápolók meséltek távozásuk indokairól. A három nővér történetéből kiderül: sem az egészségügyi kormányzat, sem az érintett kórházak vezetése nincs a helyzet magaslatán, kibeszéletlen konfliktusok, a modern vezetési eszközök hiánya is rontja a helyzetet. Hogyan gerjeszti a hiány önmagát? Egy főként nőkből álló szakma vezetőinek miért nincsenek javaslataik arra, hogyan lehet a családot összeegyeztetni a munkával? - veti fel a lap. 

Egy vidéki nagy kórházat hagyott ott néhány hete. Amikor elbúcsúzott, a betegek sírtak, az orvosoknak könnyes volt a szemük. Kilenc év alatt harmadával csökkent a nővérlétszám az osztályán, nem a több munkát képtelen elviselni, hanem az új szemléletet. Már nem fér bele az időbe az az elv: bánj úgy a beteggel, mintha a saját hozzátartozód lenne. 

Soha nem akartam nővér lenni, mindig pedagógusnak készültem. Elbűvöltek a számok, matematika, fizika, ez volt az életcélom. Mivel a nővérem egészségügyi szakközépiskolába járt, engem is odaírattak. Anyám azt mondta. ő nem fog hetven felé szülői értekezletre járni. Munkásemberek a szüleim, azt gondolták: talán tanár lesz belőlem, de ha nem sikerül, legalább szakmát szerzek. „Beteg mindig lesz” – ezzel indokolták a választást. 

A nagymamám bölcs tanácsa segített át ezen: „Úgy bánj a betegekkel, mintha saját hozzátartozóid lennének”. Kipróbáltam, működött, attól fogva ők is másként tekintettek rám. Konfliktuskerülő, problémamegoldó embernek tartom magam, megtaláltam a hangot a betegekkel és a kollégákkal is. A szakmát a párom szerettette meg velem. Akkoriban az ápolónők még párokban dolgoztak, engem kezdőként egy tapasztalt, nyugdíj előtt álló kolléga mellé osztottak be. Megtanította az ápolás csínját-bínját. Ketten voltunk 55 súlyos állapotú, krónikus betegre. Nehéz iskola volt, de megfeleltem. 

Kétszer szerettem ki ebből a szakmából. Kezdőként csak szerződéses státuszt kínáltak, és amikor kiderült, hogy gyereket várok, egyszerűen nem hosszabbították meg.

Ott álltam háromhónapos terhesen állás és biztosítási jogviszony nélkül, még gyedre sem lettem jogosult. Ráadásul 21 éves koromra három csigolyámnál alakult ki gerincsérv a nehéz fizikai munka miatt. Segédeszközök a betegek emeléséhez? Semmi. Elképzelheti, milyen keserves csalódás ért. Évekre kiszálltam. 

Az itteni nagy kórházban kezdtem el dolgozni, súlyos állapotú felnőttekkel. Mintha egy perc sem maradt volna ki, azonnal visszarázódtam, a kolléganőim és az orvosok is megadták a bizalmat, rögtön éreztették, hogy én ehhez a csapathoz tartozom. Kilenc és fél éve történt mindez, és kilenc évig meg is maradt a jó érzés. 

Fél éve azután minden megváltozott, másodszor is kiszerettem az egészségügyből. A csapatunk idősebb tagjai nem akartak tovább dolgozni. Engem sosem zavart a szolgálati törvény, de rengeteg embert igen, elmentek, nyugdíjba vonultak. Helyettük húszévesek jöttek, pályakezdők. Megbomlott a csapatunk. 

Az újak közül legtöbb már nem négy évig készül a szakmára, hanem OKJ oklevelet szerez egy szakosítón. Nem elsősorban a tudásukkal van baj, hanem a szemléletükkel, a hozzáállással. Hozzánk nagyon súlyos állapotúak érkeznek, nem mindegy, milyen a nővér megjelenése, a fellépése, mi az első pár mondata.

A teljes riport a Válaszonline-on olvasható. 

Vissza
Kapcsolat Adatvédelem Számlaszámunk: 11100104-18180169-36000001 Látogatók: 2345065 Cikket olvasták: 15 Layout & Coding: Dexef Kft.