Ki vigyáz az orvosokra? – A hivatás ára és felelőssége
„Vigyázok a magam egészségére, jóllétemre és képességeimre, hogy a legmagasabb szinten tudjam biztosítani a betegellátást.”
(WMA, Genfi Nyilatkozat – Orvosi Fogadalom, 11. pont)
Ez a mondat a Hippokratészi eskü modern változatának javaslatából származik, amelyet az Orvosi Világszövetség (WMA) a Genfi Nyilatkozatban dolgozott ki. A szöveg emlékeztet arra, hogy a betegellátás minősége szorosan összefügg az orvos saját testi-lelki egészségével. A mindennapi valóság azonban ennek gyakran éppen az ellenkezőjét mutatja.
A WHO legutóbbi statisztikája szerint Európában minden harmadik orvos és ápoló depressziós vagy mentális problémákkal küzd. Magyarországon a helyzet ennél is súlyosabb: 40% küzd mentális problémákkal, az orvosok fele érzelmileg kimerült, negyedük pedig a kiégés mindhárom tényezőjét – deperszonalizáció, a személyes teljesítmény csökkenése és az érzelmi kimerülés – egyszerre tapasztalja. A leginkább érintett korosztály a 25–35 éveseké, akik egyszerre próbálnak helytállni a szakvizsgára való felkészülésben, a túlterhelő munkában, miközben családot alapítanak és egzisztenciát teremtenek.
Ma már az orvosok több mint fele nő. Számukra a családalapításra rendelkezésre álló idő rövid, és egybeesik a szakmai előrehaladás kulcsidőszakával. Ez fokozott szerepkonfliktushoz vezethet, amelynek hosszú távú egészségügyi következményei is vannak. Dr. Molnár László professzor és munkacsoportja már az ezredfordulón kimutatta: a 40 év feletti orvosok halandósága meghaladja a teljes lakosság átlagát. A középkorú orvosnők mortalitása pedig még a férfi orvosokét is felülmúlja: míg a lakosságban a középkorú nők halálozása a férfiakéhoz képest 60%, az orvosnőké 90%. A vizsgált elhunyt orvosnők több mint fele (51,5%), a férfi orvosok 34,2%-a nyugdíj előtt halálozott el. A későbbi kisebb kutatások mind megerősítették: a helyzet lényegében változatlan.
A 1993. évi XCIII. törvény a munkavédelemről (Mvt.) már 2008. január 1-je óta kimondja: a pszichoszociális kockázati tényezők kezelése a munkáltató feladata. Ez magában foglalja mindazon munkahelyi hatásokat, amelyek stresszhez, pszichoszomatikus megbetegedésekhez vagy munkabalesetekhez vezethetnek. Ide tartozik többek között a munkaszervezés, a munkarend, a foglalkoztatási jogviszony bizonytalansága, valamint a munkahelyi konfliktusok kezelése is. A törvény tehát egyértelműen kötelezi a munkáltatókat arra, hogy a mentális egészséget is a munkavédelem részének tekintsék.
A magasan képzett, de korlátozott létszámú egészségügyi személyzet mentális egészsége nem csupán egyéni ügy, hanem rendszerszintű felelősség. Ha az orvos testi-lelki jólléte nincs biztosítva, az a betegellátás minőségére is közvetlen hatással van. Az orvosi eskü modern változatának üzenete ma különösen időszerű: „Vigyázok a magam egészségére, jóllétemre és képességeimre, hogy a legmagasabb szinten tudjam biztosítani a betegellátást.”
Vigyázzunk azokra, akik ránk vigyáznak!
Források:
WHO - Mental Health of Nurses and Doctors survey in the European Union, Iceland and Norway
Gyõrffy Zsuzsa – Ádám Szilvia, Az egészségi állapot, a munkastressz
és a kiégés alakulása az orvosi hivatásban, Szociológiai szemle 14. évf. 3.sz. (2004)
Ádám Szilvia – Győrffy Zsuzsa, Orvosnők az anyaságról
Győrffy Zsuzsa, Ádám Szilvia, Szerepkonfliktusok az orvosnői hivatásban
Győrffy Zsuzsa dr., Girasek Edmond dr., Orvosnők egészsége, Mit mutat a longitudinális perspektíva?
Orvosnők rendkívüli terhelés alatt
1993. évi XCIII. törvény a munkavédelemről (Mvt.)
WMA, Genfi Nyilatkozat – Orvosi Fogadalom, 11. pont
Tweet Megosztás Facebook-on Megosztás LinkedIn-en Vissza