Mint jelzi, két cikkre ragál, az egyik az Uzsoki főigazgatójával készült HVG-interjú, a másik egy BMJ-cikk. Hegedűs egyebek között azt írja: a felálló egészségügyi minisztérium felülvizsgálja a magán- és állami egészségügyi ellátás együttélésének szabályait. Ennek részeként szakmai, etikai és gazdasági szempontból áttekinti az állami kórházakban működő fizetős magánbeteg-ellátást, különös figyelemmel a várólistákra, a közfinanszírozott kapacitások védelmére, az átlátható költségelszámolásra, az összeférhetetlenségi kockázatokra és arra, hogy az ilyen konstrukciók bizonyíthatóan ne rontsák a közellátás hozzáférhetőségét.
Posztja szerint "Különösen érzékeny, ha az állami kórház fizetős részlegéhez külső cégek, betegközvetítők, tanácsadók vagy üzleti szereplők kapcsolódnak. Ez több okból problémás lehet. Egyrészt felmerül az összeférhetetlenség gyanúja: ki milyen alapon szervez beteget, milyen jutalékért, milyen kapcsolatrendszeren keresztül, milyen hozzáféréssel az intézményhez? Másrészt a betegút üzleti termékké válhat. A beteg nem egyszerűen ellátást kap, hanem egy piaci szolgáltatás része lesz, amelyben közvetítők, szervezők és szolgáltatók osztoznak a bevételen. Harmadrészt egy állami kórház esetében különösen fontos, hogy ne alakuljon ki olyan látszat, mintha a közintézményi kapacitáshoz üzleti, esetleg politikai kapcsolatokon keresztül lehetne jobb hozzáférést szerezni.
Itt nem csak az számít, hogy történt-e jogsértés. Az is számít, hogy a konstrukció átlátható, ellenőrizhető és közbizalmi szempontból védhető-e.
2. Az átláthatóság hiánya önálló probléma
Egy állami intézmény fizetős részlegének működése csak akkor lehet közbizalmi szempontból elfogadható, ha teljesen átlátható. Nyilvánosnak vagy legalábbis ellenőrizhetőnek kellene lennie például annak, hogy:
milyen szolgáltatásokat nyújtanak fizetős alapon;
milyen árakon;
milyen kapacitásból;
milyen időkeretben;
kik vesznek részt benne;
milyen díjazásért;
milyen külső cégek kapcsolódnak hozzá;
mennyi bevétel keletkezik;
mennyi a tényleges nyereség;
mire fordítják vissza a pénzt;
hogyan garantálják, hogy a közellátás nem sérül;
hogyan mérik a fizetős és közfinanszírozott betegutak elkülönülését.
Ha ezek az adatok nem világosak, vagy csak hosszas adatigénylés, pereskedés, belső vizsgálat vagy politikai vita után derülnek ki, akkor a rendszer akkor is gyanússá válik, ha egyébként jogilag szabályos.
Az egészségügyben a bizalom alapfeltétel. Ha a betegek azt érzik, hogy a kórházban létezik egy számukra nem átlátható, pénzzel elérhető gyorsabb út, akkor sérül az egész közintézménybe vetett bizalom.
Ha már lezajlott egy belső kórházi vizsgálat, egy belügyminisztériumi vizsgálat és egy rendőrségi nyomozás is és semmilyen szabálytalanságot nem tártak fel, akkor azokat nyugodtan nyilvánosságra lehet hozni. Pont azért, hogy a közvéleményt és a szakmát is tájékoztassák és megnyugtassák.
3. A jogszerűség nem azonos az etikai elfogadhatósággal
Fontos különválasztani három kérdést:
Történt-e jogsértés? Szabályos volt-e a pénzügyi elszámolás? Etikailag és közbizalmi szempontból helyes-e a modell?
Lehetséges, hogy egy fizetős részleg jogilag szabályosan működik. Vagy legalábbis valamilyen jogértelmezést találtak rá. Lehetséges, hogy a szerződések rendben vannak. Lehetséges, hogy a bevételeket lekönyvelték, a dolgozókat szabályosan fizették, és a vizsgálatok nem találtak törvénytelenséget. De ettől még a modell lehet igazságtalan, rosszul kommunikált vagy bizalomromboló. Az állami egészségügyben nem elég azt mondani, hogy „nem volt szabálytalanság”. A kérdés az is, hogy a rendszer megfelel-e az egyenlő hozzáférés, a szükségletalapú ellátás és a közpénzekkel való felelős gazdálkodás normáinak.
Ami jogszerű, vagy jogszerűnek vélt, az lehet teljesen etikátlan.
4. A legsúlyosabb rendszerhiba
A legmélyebb probléma az, hogy a fizetős kórházi részleg egyszerre tűnik megoldásnak és tünetnek.
Megoldásnak tűnik, mert pénzt hoz, megtarthat dolgozókat, javíthat eszközparkot, és bizonyos betegeknek gyors ellátást ad. De tünet is, mert azt mutatja, hogy a közfinanszírozott rendszer önmagában nem képes megfelelően finanszírozni a kapacitásokat, a béreket, az eszközöket és a betegutakat. Ezért veszélyes, ha az ilyen konstrukciókat sikeres intézményi innovációként mutatják be. Könnyen elfedhetik azt, hogy valójában egy alulfinanszírozott, túlterhelt, strukturálisan hibás rendszer próbál piaci mellékágakkal működőképes maradni, miközben az írott, íratlan etikai szabályokat áthágják és a kétsebességes ellátást támogatják."
A miniszterjelölt leszögezi: "Egy állami kórházban működő fizetős vagy VIP-részleg fő problémája nem pusztán az, hogy pénzért nyújt ellátást. A probléma az, hogy ugyanazt a közpénzből fenntartott infrastruktúrát használja, amelyhez a közbetegek hosszú várólistákon keresztül férnek hozzá; ugyanazokra a szűkös szakmai kapacitásokra támaszkodik; fizetőképesség alapján gyorsabb vagy kényelmesebb betegutat kínálhat; külső üzleti szereplők megjelenésével összeférhetetlenségi kockázatot teremt; és ha nem teljesen átlátható, súlyosan rombolja a közbizalmat.
A bevétel-visszaforgatás, a dolgozók megtartása vagy a paraszolvencia kiváltása mind lehet valós érv, de egyik sem válaszolja meg az alapvető etikai kérdést: helyes-e, hogy egy közpénzből fenntartott, hiányokkal küzdő állami egészségügyi intézményen belül pénzért jobb, gyorsabb vagy biztonságosabb hozzáférés vásárolható?
Ez a kérdés nem intézményi PR-kérdés, hanem az állami egészségügy igazságosságának egyik legfontosabb próbája."