Az orvosok is ugyanúgy szenvednek a rendszertől, mint a betegek

A telex.hu háromrészes cikksorozatban dolgozta fel a hazai egészségügyben tapasztalható embertelen orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód és kommunikáció jelenségét és okait. A sorozat harmadik részében  az orvosoknak és ápolók beszélnek arról, ők hogy élik meg a helyzetet, és miben látják a kiutat.

Mint írták, az előző két cikk után rengeteg levelet kaptak egészségügyi dolgozóktól. Majdnem 50 oldal gyűlt össze, melyben kórházi szakemberek, háziorvosok, mentősök, ápolók, nővérek, pszichológusok írták le a gondolataikat, volt, aki közel fél évszázados tapasztalattal. Minden, a lapnak nyilatkozó egészségügyi dolgozó teljes anonimitást kért, mivel az aránytalanul szigorú – a leggyakoribb olvasat szerint a visszásságok elfedésre szolgáló – szabályozás alapján minden nyilatkozat engedélyköteles.

„A magyar egészségügyet orvosként, de sokszor tudatosan felülről szemlélve azt látom, hogy a betegek és az orvosok sokszor elvesztik egymást” – írta egy kórházi szakorvos, aki kiégéskutatóként is vizsgálja az egészségügyet.

„Az orvosok elfáradtak abban, hogy a betegek türelmetlenek, nem felkészültek az alapvető személyes információikból, nem osztják meg aggályukat, de később kiderül, hogy nem követik az orvosi javaslatokat. Ezzel szemben a betegek elégedetlenek, hogy az orvosok egyre kevesebbet beszélnek, feszültek, nem adnak információkat. Mindkét oldalnak változnia kell – érvel –, és ehhez az első lépés az, hogy felismerjék és megértsék a kialakult helyzet ok-okozati összefüggéseit és mindenki a saját oldalán legyen képes fejlődni, a másik oldallal szemben pedig több megértést tanúsítani".

Hiába érthető az ok-okozati viszony, hiába őröli fel az időhiány még a legjobb szándékú orvosokat is, a nekünk önkritikusan nyilatkozó gyógyítók szerint az empátia hiánya, a rossz kommunikációs technikák, a beteg megalázása, minősítése és számonkérése – ahogy egyikük fogalmaz – „semmiképpen sem megengedhető és elfogadható az orvosi ellátás során, és az egészségügyi dolgozó nem menthető fel a felelőssége alól ezekben a helyzetekben.”

„Vitathatatlan, hogy a kórházi betegellátás sokszor – egyébként legnagyobbrészt a dolgozók önhibáján kívül – valóban nem a legjobb minőségben zajlik – írja az egyik budapesti kórház szakorvosjelöltje. – Sokszor a gyógyszerek és a betegellátáshoz vagy a betegek ápolásához szükséges eszközök, illetve emberi erőforrások korlátozottan állnak rendelkezésre, ezért sokszor gyakorlatilag abból dolgozunk, amink van.”

Talán még nagyobb gond a szakápolók hiánya. Aki még megmaradt – és az ellátás minimális szintjét biztosítja –, azt a rendszer a végletekig kifacsarja. Egy több kórházat is megjárt szakápoló szerint „már jó ideje nincsenek meg az ellátáshoz szükséges minimumfeltételek, elsősorban a személyi feltételek terén”.

Az egyik orvos beszámolója szerint az osztályukon előfordul, hogy harminc-negyven fekvőbetegre egyetlen szakápoló és egyetlen segédápoló jut egy 12 órás műszakban. Nem meglepő, hogy ilyen létszámmal nem biztosítható minden egyes beteg rendes fürdetése, táplálása, ha szükséges, tisztába tétele. Az említett kórházi szakápoló szerint a személyzet-, anyag- és eszközhiány miatt „sok mindent sufnituningban kell megoldani”, és ez az ellátás minőségére is kihat.

Nem javított a helyzeten a bérreform sem, amely az orvosoknak ugyan meghozta a régóta esedékes nagyobb anyagi elismerést, „de egyben óriási bérfeszültséget generált az ápolószemélyzettel szemben, akiknél mindennel együtt elenyésző volt a béremelés”. A következmény: korábban nem látott ellenséges hangulat az orvosok és az ápolók között az osztályon.

Továbbiak a teljes cikkben.