„Amikor az orvos a túlélésért küzd, nem marad tér a gyógyításra” – A bizalomvesztés lett a magyar pszichiátria sírásója

eLitMed.hu: A közleményükben „zátonyra futott” tárgyalásokról írnak. Mi volt az a pont, ahol végleg megszakadt a párbeszéd, és miért érezték úgy, hogy most már a nyilvánossághoz kell fordulniuk?
Srádi Péter: Idáig abban bíztunk, hogy a munkahelyen, illetve a szakmán belül, higgadt és korrekt párbeszéddel, közös akarattal kezelhető a kialakult helyzet. Hittünk abban, hogy létezhet szakmai egyeztetés, valódi konzultáció, és hogy a döntések nem az érintettek feje fölött születnek meg. 

Ehhez képest a kollégákat is bevonó érdemi egyeztetés már nem zajlik, irányukba hivatalos kommunikáció gyakorlatilag nincs. 

Az Országos Kórházi Főigazgatóságnak a helyzet rendezésére irányuló koncepciója részleteiben nem ismert, miközben egy ilyen intézkedéscsomag megvitatásának a természetes terepe egy szakmai vita lenne – de ilyen fórum nem létezik. A bizonytalanság teljes, minden kiszámíthatatlanná vált, ami önmagában is tovább mélyíti a krízist.

A főigazgatónak, Ézsi Robinnak a helyzetet összefoglaló írásos anyagot adtunk át, azonnali intézkedéseket kérve. Ezt követően két alkalommal került sor egyeztetésre, tájékoztatóra, de véleményünk szerint érdemi, a működést stabilizáló lépések nem történtek. A problémák előjelei hónapok óta láthatók voltak; a dolgozói kollektíva ezt több felületen jelezte, mégsem érkezett megfelelő visszacsatolás. Amikor a helyzet már a kezelhetőség határára sodródott, akkor sem került elő olyan hatékony eszköz, amely valódi megoldást kínált volna.

Mindeközben a krízis már nem egy intézmény belügye: begyűrűzik a fővárosi ellátórendszerbe, és áttételesen országos következményekkel jár. 

Tervekről hallani lehet, de hivatalos, transzparens tájékoztatás nincs – különösen azok irányába nem, akik a rendszert a gyakorlatban működtetik. Az orvosokat nem kérdezik meg, miközben minden, ami kiszivárog, tovább növeli a bizonytalanságot és a kiszolgáltatottság érzését a kollégák körében.

Az átvezénylések, a létszámstop, illetve az a gyakorlat, amely megakadályozza, hogy a felmondó orvosok más állami intézményben folytassák munkájukat, nemcsak jogilag aggályos, hanem kontraproduktív is. 

Ezek az eszközök nem megtartják a szakembereket, hanem éppen ellenkezőleg: felgyorsítják az elvándorlást – elsősorban a magánellátás irányába. A rendszer így saját maga alatt vágja a fát, miközben a betegellátás biztonsága kerül egyre nagyobb veszélybe.

_{Dr. Srádi Péter}

A legsúlyosabb állításuk, hogy a kialakult helyzet már a betegbiztonságot veszélyezteti. Konkrétan miben nyilvánul meg ez a veszély a mindennapi betegellátás során a Nyírőben? Vannak mar most krízishelyzetek? 
Ez a helyzet önmagában is krízis. Intézményünk mintegy 800 ezer ember pszichiátriai ellátásáért felel, emellett több olyan speciális területen lát el országos feladatot, amelyek máshol nem, vagy csak korlátozottan hozzáférhetők. Ide tartozik az emelt biztonságú pszichiátriai ellátás, a kényszerbetegek ambuláns ellátása, a szexuálpszichiátria, valamint az ADHD-val élő betegek komplex gondozása. A Nyírő mindig is kiemelt szerepet töltött be a hazai ellátórendszerben: szakmailag erős, speciális tudásközpontként működött, ahová korábban orvosként sem volt könnyű bekerülni. 

Mára azonban gyökeresen megváltozott a helyzet: a kollégák nem ide jelentkeznek, hanem innen távoznak.

Tapasztalt szakorvosok mennek el, a rezidensek többsége kötött helyzetben van, és leginkább azok maradnak, akik már nem kívánnak vagy nem tudnak váltani. Akik kitartanak, elsősorban a kollegiális közösséghez való lojalitásból teszik. Közben módszertani központként az oktatásban és a rezidensek szupervíziójában is kulcsszerepünk lenne, ám erre ma már alig marad kapacitás. Amikor az orvos mindennap a túlélésért küzd, és a folyamatos „tűzoltás” köti le az energiáit, nem marad tere sem a speciális, sem a minőségi, differenciált betegellátásnak.

A betegek számára ez kézzelfogható következményekkel jár: egyre kevesebb idő jut egy-egy konzultációra, akut helyzetben nehezebb lehet elérni az orvost, és ilyen leterheltség mellett a tervezhető felvételek elhúzódnak. Összességében az ellátás minősége óhatatlanul romlik. Nem tudjuk mindig fogadni a területileg nem hozzánk tartozó betegeket, a rehabilitációs időszakok drasztikusan lerövidülhetnek – mindez külön-külön is súlyos probléma, együtt pedig rendszerszintű krízist jelent. Ilyen helyzet az intézmény történetében korábban nem volt jellemző.

És a válság nem elszigetelt jelenség. Korábban hasonló feszültségek voltak tapasztalhatóak a Szent János, a Péterffy, a Jahn Ferenc és a kistarcsai kórházban is. 

A Szent Imre pedig már jó ideje kivonult a közvetlen veszélyeztető magatartást mutató pszichiátriai betegek akut ellátásból. 

Ami ma történik, az nem egy intézmény belügye, hanem a fővárosi – sőt országos – pszichiátriai ellátórendszer egészét érintő strukturális válság.

Okozott e mar tragédiát mindez?
Konkrét, bizonyítható tragikus esetről nincs tudomásunk. Ugyanakkor önmagában is tragédiának tartom azt a helyzetet, amikor egy mentális egészségügyi válság kellős közepén – amely nemcsak globálisan, hanem Magyarországon különösen súlyosan érzékelhető – nem tudjuk biztosítani azt a hozzáférést és azt a minőségű ellátást, amelyre a betegeknek szükségük lenne. Az is súlyos következmény, hogy akiket sikerül felvennünk, azokat időnként az optimálisnál korábban kell elbocsátanunk, vagy egyszerűen nincs elegendő idő és kapacitás a megfelelő, szakmailag indokolt, igényes terápiás munkára. 

Nem tudunk annyi figyelmet, jelenlétet és komplex gondozást biztosítani, amennyit a szakma szabályai és a hivatásunk etikai normái megkövetelnének.

Ez nem egy-egy látványos eseményben mérhető tragédia, hanem egy lassan, csendben zajló minőségvesztés, amelynek következményei hosszú távon mind a betegek, mind a családjaik, mind pedig az ellátórendszer egésze számára súlyosak lehetnek.

Azt írják, az elmúlt két évben „számottevő elvándorlás” indult meg. Mi az orvosok távozásának valódi oka: a bérkérdés, a szakmai autonómia hiánya, vagy a közleményben említett „munkáltatási módszerek”?
Azt gondolom, ha reálisan áttekintjük ma egy pszichiáter lehetőségeit, világosan látszik, hogy nem elsősorban anyagi kérdésről van szó. A magánellátásban sok esetben kétszeres-háromszoros jövedelem érhető el, mindez ráadásul rugalmasabb munkaidővel, kiszámíthatóbb terheléssel és nyugodtabb munkakörnyezettel. Ennek ellenére sok kolléga mégis az állami rendszerben maradt. Ez önmagában jelzi, hogy az elköteleződésük nem elsősorban a fizetésen múlik.

Ehhez képest nem megbecsülést tapasztalnak, hanem olyan fegyelmező eszközök alkalmazását, amelyeknek ebben a hivatásban nem lenne helyük. 

Jó példa erre a biometrikus azonosítás bevezetése, vagy egyéb beléptető rendszerek nem átlátható működése: egyirányú adatközlés történik, az orvos nem lát rá, mit rögzítettek a munkaidejéről, nem tudja ellenőrizni a tárolt adatokat, nincs valódi lehetősége jelezni vagy korrigálni – például a korábban teljesített túlórák csúsztatás esetén. 

Már önmagában ez az átláthatatlanság is bizonytalanságot és szorongást kelt. Többször jeleztük, hogy rendezni kellene a helyzetet, mégsem érkezett érdemi visszajelzés. Közben sorra születnek olyan intézkedések – ráadásul az érintettek bevonása nélkül –, amelyek tovább növelik a kiszolgáltatottság érzését. Mindez egyre nehezebb munkaterheléssel és romló munkahelyi légkörrel párosul. Az orvosi hivatás, különösen a pszichiátria bizalomra, szakmai autonómiára és kölcsönös tiszteletre épül. Ezt nem lehet adminisztratív kényszereszközökkel, valódi párbeszéd nélküli döntésekkel működtetni. Az elmúlt két év tapasztalata sajnos pontosan megmutatta, hová vezet ez az út.

„Teljes összeomlást” vizionálnak, ha nem történik gyökeres változás. Mit értenek ez alatt: osztályok bezárását, vagy az intézmény országos feladatellátásának megszűnését?
A leépülés jelei már most észlelhetőek. Ilyen az, hogy a speciális területek ellátása erősen korlátozódott, vagy már egyáltalán nem elérhető, valamint nincs kapacitás megfelelő idejű rehabilitációra, oktatásra, sok esetben a betegek színvonalas ellátására. Az összeomlás egy ilyen léptékű intézménynél azt jelenti, hogy nem tudja ellátni mindazt a sokrétű, egyedülálló munkát, amit korábban. 

Azt mondják, hogy a legvalószínűbb lépés a Honvéd Kórházba való beolvasztás lesz.
A Honvéd Kórházról szóbeszéd szintjén már én is hallottam, ami biztosan azt jelentené, hogy még több kolléga távozna, hiszen ott egy olyan katonai jellegű működés szerint kellene végezni a munkánkat, ami a mi szakmánkban egyszerűen életszerűtlen. Olyannyira távol van attól az emberekkel folytatott terápiás munkától, hogy a kettő szinte összeegyeztethetetlen. 

Hogyan látják szakszervezetként az ellátórendszert? Mennyiben drámaibb itt a helyzet, mint más intézményekben? 
Újra kellene szervezni első körben a fővárosi ellátást. Megnézni, hogy mondjuk a Szent Imre kórház miért nem tud hosszú ideje érdemileg részt venni az akut ellátásban. Pontosan feltérképezni a területi eltéréseket, a humánerőforrást, és nem vakon átvezényelni, tüzet oltani. Ez ugyanis csak egy lefele húzó spirálba teszi, tette már most is a pszichiátriai ellátórendszert: 

ma van rossz és rosszabb helyzet, de azt gondolom optimális alig. 

Másodsorban a teljes országos pszichiátriai ellátást kellene újratervezni, beleértve a gyermekpszichiátriát is. 

Mennyi időt jósolnak a leállásig?
Az elvándorlás már megindult. Egy pszichiátriai osztályon, vagy egy olyan speciális helyen, mint például az addiktológia, van egy kritikus létszámküszöb. Ha egy osztályon például 10 orvos helyett már csak 4-5 marad, a rájuk eső nappali és ügyeleti munkateher olyan mértékűvé válik, hogy ők is könnyen felmondanak. Ilyenkor már sokszor hetek, legfeljebb hónapok, míg tovább eszkalálódik a helyzet. 

Amikor azt írjuk, hogy a helyzet „a betegbiztonságra is veszélyt jelent”, az a szakmai kódnyelven azt jelenti: nincs elég szakorvos a felügyelethez. 

Az osztályok leállása ilyenkor váratlan helyzet, például betegségek estén pillanatok alatt bekövetkezhet. A Nyírő teljes leállása olyan szintű ellátási űrt okozna Budapesten és az országos addiktológiai, de általában a pszichiátriai hálózatban is, amit a rendszer nem bírna el. Emiatt valószínűbb lehet egy „haldokló üzemmód”: osztályok ideiglenes felfüggesztése, mint ahogy azt más kórházaknál már láttuk, csak a sürgősségi esetek fogadása. Amikor teljes összeomlásról beszélünk, az azt jelenti, hogy a Nyírő OPAI hónapokon belül elveszítheti országos intézeti jellegét, és egyszerű városi pszichiátriává sorvadhat, ha a „munkáltatási módszerek” nem változnak meg azonnal.