Álmos Péter: Ahol nincs egészségbiztonság, ott jogbiztonság sem lesz

Közel egy év telt el az új egészségügyi jogviszony bevezetése, az orvosok 2023-ig tartó béremelésének első üteme, a hálapénz rendszerének büntetőjogi kategóriává tétele óta. Az eredményekkel kapcsolatban rengeteg a kritika.

Az értékeléskor nem szabad elvonatkoztatni attól, hogy egy olyan járvány közepén vagyunk, amely a világ összes egészségügyét új vagy nagyon régóta nem tapasztalt kihívás elé állította. A halálozási ráta történelmi léptékben nézve is jelentős, a spanyolnáthához lehet hasonlítani azt, ami most történik.

Sinkó Eszter egészségügyi rendszerelemző például azt mondta, hogy a béremelés óta az orvosok eldobták a fonendoszkópot, a szikét, az egységes bér nem ösztönöz teljesítményre, a változás vesztesei a betegek. Rékassy Balázs egészségügyi menedzser, népegészségügyi szakember szerint gyors, hozzá nem értő, kommunista szemléletű bérrendezés történt, amelynek következménye a tömeges motivációvesztés és egy igazságtalan rendszer megszületése.

Ismerem mindkét nyilatkozatot, s bár mindkettőjüket jó elemzőnek tartom, nagyon meglepett, amit mondtak, mert a helyzetismeret hiányáról tanúskodik.

Rékassy Balázs orvos, jelenleg önkéntes ápolóként dolgozik egy fővárosi Covid-osztályon, így közelről látja a rendszer működését.

Akkor azt is tudja, hogy az orvosok nem azért nem műtenek és lesznek ezáltal egyre hosszabbak a várólisták, mert nem akarnak, hanem mert át vannak vezényelve a Covid-osztályokra. A sebészeti osztályok többségén is koronavírusos betegeket láttak el az elmúlt közel két évben. Az egyetlen rövid kivétel nyáron volt, amikor elindult volna a normál ellátás, de szinte azonnal jött a negyedik hullám. Valószínűleg lehetne jobban szervezni, de ennek a megoldása nem a végponton dolgozó orvosok feladata és felelőssége. Az is igaz, hogy a hálapénz miatt korábban rendszeres volt, hogy ha az orvos meg tudta szervezni a csapatot, például az aneszteziológiát, akkor a napi munkaidő után is maradt még műteni. Jelenleg azonban nincs elég bevethető aneszteziológus és műtősnő, vagyis, ha lenne elég szabad sebész, akkor se lehetne plusz munkát végezni. Mivel a legtöbb aneszteziológus szakorvos koronavírusos betegekkel van elfoglalva, kapacitásproblémák nehezítik az egyéb intenzíves betegek ellátását is, például szívinfarktus vagy ­stroke után. Annyira leterheltek az altatóorvosok, hogy már nem csak az ütemezett műtétek maradnak el, de még a szervdonációt is hátráltatja a járvány. Az agyhalottak megfelelő állapotban tartásához nincs elég aneszteziológus, az alkalmas donorokról olykor le kell mondani. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a várólista-probléma sokkal összetettebb, mint ahogy az elsőre tűnik.

És mi van azzal a meglátással, hogy kommunista szemléletű béremelés történt, amelyben mindenki egyenlő, ami nem ösztönöz jobb teljesítményre?

Ugyan nem tartom szerencsésnek a „kommunista szemléletű” szóhasználatot, de ha már, akkor ilyen egészségügyi rendszer működik a skandináv államokban, Németországban vagy Ausztriában. Utóbbi volt a minta a bértáblánk kialakításakor, és ott, a szakmai előmenetelt leszámítva, gyakorlatilag semmilyen differenciálás nincs az alapbérben. Az ügyeletért is minden szakterületen, függetlenül attól, hogy ki végzi, pontosan ugyanannyit fizetnek.

Vagyis ugyanakkora az alapbére a szívsebésznek mint a bőrgyógyásznak?

Igen. Ugyan vannak lobbiérdekek, de végeredményben mindenki a rendszer működését tartja a legfontosabbnak.

Ehhez, gondolom, olyan fizetést, életszínvonalat biztosítanak az orvosoknak, hogy megérje nem lázadni.

Nyilván van egy olyan fizetési szint, amikor az ember már nem nézi azt, hogy a másik kicsivel többet keres, vagy milyen jellegű munkát végez.

Ha ön szerint rendben van az egyenlő bérezés, akkor mivel lehet ösztönözni az orvosokat, hogy itthon maradjanak, vagy a fiatalokat, hogy erre a pályára menjenek? Az új felállásban kivették a rendszerből a teljesítmény-finanszírozást, nem működnek jól a pótlékok és a hálapénz is kiesett.

Erre friss és objektív adatok birtokában lenne jó válaszolni, de csak egy nyári felmérésre tudok hivatkozni, amit a Magyar Orvosi Kamara végzett a tagjai körében. Abban a válaszadók 80 százaléka elfogadhatónak tartotta a jelenlegi bérezést és az irányt. Nem ideálisnak, de az alapbért tekintve megfelelőnek. Amivel leginkább nehézségek vannak, az az egészségügyi szolgálati jogviszony törvény. Az orvosi hivatástól idegen a katonás rendszer, a szakmai kérdéseken kívüli kontroll. És problémás az ügyeleti díjak kérdése is.

Az igaz, hogy nagyjából a hónap felére, kétharmadára sokaknak elfogy a kötelező ügyeletre vonatkozó munkaidőkeretük, s utána önkéntesen ügyelnek?

Körülbelül így van. Nyilván függ ez attól is, hogy egy osztályon hány orvos dolgozik. Ha sokan vannak, s csak mondjuk két nap jut egy hónapban az ügyeletből, akkor nem fogy el.

Ez a jellemző?

Nem nagyon van ilyen osztály.

A másik állítás, hogy minél idősebb valaki, az ügyeleti díj annál alacsonyabb az alapbéréhez viszonyítva. Vagyis az idősebb orvosok nem motiváltak abban, hogy a kötelezőn felül ügyeljenek.

Ez is így van, de azért nem csak pénzbeli motiváció létezik.

Például mi más?

Az, hogy a beteg ellátása biztonságos legyen. Illetve az nem baj, hogy a fiatalok bevételéhez arányosan többet tesz hozzá az ügyelet. A probléma ott van, amikor az orvos kevesebb óradíjat kap az ügyeleti munkáért, mint a normál munkaidősért.

Tehát akkor nyilván nem fognak többet ügyelni.

Igen. De hadd mondjak itt két dolgot, amit nagyon sokszor figyelmen kívül hagyunk. Ügyeletre nem az orvosoknak van szükségük, hanem a betegnek és ennek a biztosítása az állami egészségügyben az állam feladata. A maximálisan elrendelhető ügyeletet, lefordítva más munkákra, rabszolgatörvénynek hívják jelenleg Magyarországon. És mi most a rabszolgatörvényen felüli munkamennyiségről beszélgetünk. Arról a helyzetről, amikor szívességből bent marad az orvos, mert pontosan tudja, ha nincs ott, akkor az éppen behozott fulladó beteget senki sem fogja ellátni.

Mi a kamara javaslata az ügyeletek díjazására?

Nem értünk egyet egy-két szakma besorolásával. Nem világos, hogy a gyermekgyógyászat miért kerül közepes terhelési szintre, ugyanoda, mint mondjuk az ortopédia, ahol nyilván nem éjszaka végzik a csípőműtétet. A gyermekgyógyászhoz viszont egész éjjel rohannak be a fulladó gyerekkel, nem is beszélve a sürgősségi műtétekről. Szintén ki lehet igazítani az összeghatárt, azt, hogy a díjazás melyik fizetési kategória szintjének felel meg. Szerintünk egy szinttel feljebb kellene menni, és az is jó lenne, ha nem fix összeg lenne az a bruttó hatezer forintos óradíj, hanem követné a bértáblát, ami remélhetően együtt mozog az inflációval. Fontos rendezni a háziorvosi ügyeleti rendszert is, ott a személyi és finanszírozási problémák halmozottak.

Amit mond, az plusz pénz, méghozzá azon a több százmilliárd forinton túli, ami a béremelésre megy évente. Miért adna a kormány még többet?

Évtizedek óta mondják a szakértők, hogy nem lehet nyugat-európai szintű egészségügyi rendszert működtetni a GDP 4 százalékából, pláne, hogy a magyar GDP eleve alacsonyabb, mint a nyugat-európaiak. Nem véletlen, hogy berobbant a magánegészségügy. A járvány előtt is látszott, hogy egyre több külföldi, tőkeerős befektetőcsoport lát egyre nagyobb lehetőséget a magyar magánegészségügyben, de az igazi robbanás a járvány alatt történt, amikor a korábbinál is jobban kiütköztek az állami rendszer nehézségei. Mostanra versenyhelyzet van az állami egészségügy és a magánszektor között úgy, hogy a magánszektor nagyon sok olyan vonzó dolgot tud felmutatni, amit az állami egészségügy nem.

A szolgáltatások ára is nőtt, elemzések szerint akár 30-40 százalékkal. Értem, hogy a piac szabja az árakat, de mi van azokkal, akik mindkét rendszerből kiszorulnak, az államiba nem jutnak be, a magánt pedig nem tudják megfizetni?

A kamara is látja az áremeléseket. Az állami egészségügynek viszont messze túlmutató szerepe van azon, hogy valaki egy szép rendelőben ül le a magánegészségügyben, ahol teával kínálják, vagy egy lerobbant állami rendelőben kapja meg a hasonló ellátást. Arról van szó, hogy ha ez a verseny a magánszféra felé dől el, nagyon sokan maradhatnak alapvető, az életüket befolyásoló ellátások nélkül, mert azok többé nem lesznek elérhetők az állami egészségügyben. A saját szakterületemen, a pszichiátriában látom, hogy sok helyen ki van ugyan írva, hogy van pszichiátriai ellátás, de valójában már nincs. Az állami egészségügy szolidaritás alapú, mindenki által hozzáférhető. Ezt nem szabad elengedni, különben szétszakad a társadalom. Ahol nincs egészségbiztonság, ott nem lesz jogbiztonság sem egy idő után. És ami még fontos, vannak olyan ellátási formák, amelyek kizárólag az állami egészségügyben működnek, mert olyan komplexek és olyan sok szakmának az együttműködése kell hozzájuk, ami a magánszektorban nem éri meg pénzügyileg. Ilyen például a sürgősségi ellátás vagy az onkológia.

Ön nem lát az egészségügyi rendszerben egyfajta önlassító folyamatot is? A paraszolvencia megszüntetése miatt azok, akik sok beteget láttak el, most nem hajtanak annyira. A szakrendeléseken, hivatkozva a Covidra, sokkal kevesebben kapnak időpontot, van, hogy alig néhány ember lézeng ott, ahol korábban tömött várótermek voltak. Megváltoztak a betegutak, emberek kóvályognak a rendszerben.

A hálapénzzel az orvostársadalom kisebbik része volt motiválva, főképpen a szülészek és néhány műtétes szakma. Ezeken a területeken valóban kezdeni kell valamit a problémával. Konkrét önlassító folyamatokat azonban nem látok. Azt viszont igen, hogy a pandémia okozta káoszban a központi egészségügyi irányítás két éve nincs a helyzet magaslatán, és mindent helyben kell megoldani. Nincsenek protokollok erre a speciális koronavírusos helyzetre, az orvosok az események után mennek a megoldásokkal. Az is igaz, hogy az alapellátás gyakorlatilag leállt. Legújabban a telemedicinát találták ki, viszont, ha a háziorvos fülén egész nap lóg a telefon, akkor értelemszerűen nem tudja azt vizsgálni, aki ott ül a rendelőben. Ráadásul a háziorvosok eleve kevesen vannak. Nem csupán döcög az egészségügyi ellátás, de óriási elakadások is vannak. Megszűntek a bevett betegutak, és nem alakult ki helyettük másik. Igazi kihívás eljutni egy szakrendelésre. Sok a láthatatlan áldozat, olyan, aki egyáltalán nem, vagy csak későn kerül orvoshoz. Én utóbbiban látom a fő gondot. Az orvosi béremelés önmagában nem oldotta meg sem a régi, sem az új problémákat.

Pedig sokan azt várták tőle. Hogy minden jobb lesz.

Szerintem a béremelés alapvető célja az volt, hogy ne ürüljön ki teljesen az állami egészségügy, hogy az orvosok ne menjenek el külföldre, vagy teljes állásba a magánegészségügybe.

A hivatalos statisztika szerint 2020-2021 szeptembere között 17 ezer egészségügyi dolgozó tűnt el a rendszerből. Ez valós szám?

Mi a kamaránál nem azt látjuk, hogy ki hol dolgozik, hanem azt, hogy hány orvos láthat el betegeket, mert ma ehhez kamarai tagság kell. Ha valaki otthagyja az egészségügyet, és nyit egy kávézót, de pár órában betegeket is ellát, akkor ő az orvosi kamara tagja marad továbbra is. Mi tehát nem tapasztaltunk ekkora változást. Vélhetően ezek az emberek továbbra is orvosként dolgoznak, csak épp átmentek a magánegészségügybe.

Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara titkára azt írta egy korábbi elemzésében, hogy az egészségügy két éve is csak látszólag működött, Potyemkin-egészségügy volt. És most?

Ledőltek a színfalak. Lehullottak azok az álcák, amelyek mögött úgy működhettek kórházi osztályok, hogy azokat mindössze két orvos vitte, és valójában nem tudtak beteget ellátni. Ehelyett mindenkit, aki súlyosabb állapotú volt, tovább irányítottak a nagyobb központokba. Ezek zártak most be, mert az orvosokat elvezényelték oda, ahol szükség van rájuk. Budapesten más típusú a hiány. Megszűntek a párhuzamos jogviszonyok, munkahelyek, így kiderült, hogy valójában sokkal kevesebb orvos van, mint amennyi látszott. Felhajtottuk a szőnyeget, és látjuk, hogy mi az, amit eddig odasepertünk. Nagyon kellemetlen, nagyon rossz, de nagyon fontos pont az, ahol most vagyunk. Ez egy olyan szükséges szakasz, ahonnan el lehet és kell is indulni előre. Mindig is azt mondtuk a kamarában, hogy a béremelés egy lépés, de valójában teljes struktúraváltásra van szükség. Reform kell, de nem egy spontán lezajló folyamat, hanem szervezett. Ha nem így történik, annak nagyon sok kárvallottja lesz.