Egy parlamenti választáskor mérlegre kerül az állam, illetve a társadalom működése. Áprilisban megtörténik ez az egészségüggyel is. A Népszava elemzése.
Ahogy egy ember állapotáról vallanak az alapvető életjelek – pulzus, vérnyomás – úgy egy egészségügyi rendszer kondíciója is jellemezhető néhány kulcsmutatóval. Ilyen például a születéskor várható élettartam, az egészségesen leélhető évek száma, a megelőzhető halálozások aránya, a várólisták hossza, a betegek szubjektív elégedettsége, illetve a rendelkezésre álló humán és anyagi erőforrások. A szakértők gyakran rejtettebb „életjeleket” is figyelnek, ilyen például az ellátáshoz való hozzáférés.
Bár a magyarok 96 százaléka jogosult az állami alapbiztosítás keretében ellátásra, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés gyakran nem is annyira egyszerű, mindössze 41 százaléka elégedett az egészségügyi szolgáltatások minőségével illetve azok elérhetőségével. Az OECD országok átlagában ez a mutató 64 százalék.
Ha valakinek fáj a csípője vagy daganatgyanúja van, nem statisztikákat néz, hanem azt, mikor jut orvoshoz.
Naponta jelennek meg a sajtóban olyan páciensek történetei, akiknek szükségük lenne képalkotó diagnosztikai vizsgálatra, de időpontot csak több hónap, olykor fél-háromnegyed év múlva kínál számukra a rendszer.
Ha már megállapítottuk, hogy a rendszer beteg, a következő kérdés az: milyen kezelés segíthet rajta? Elsőként kell egy stratégia. Az elmúlt évtizedekben számos reformterv készült Magyarországon, de egyet sem sikerült végigvinni. A szakértők szerint leginkább egy közös „mesterterv” hiányzik, amely összehangolná a képzést, a finanszírozást és az ellátásszervezést. Elvben ez lehetett volna a kormányzat által 2020-ban Boston Consulting-tól megrendelt tanulmány is.
A második lépés lehetne a tervet követő cselekvés. Például annak érdekében, hogy minden beteg számára valóban elérhető legyen a kezelés, legalább az a belépési pont, ahol őt gondjaiba tudja, s hajlandó is venni a rendszer. A minap nyilvánosságra került Boston Consulting tanulmányában az egyik legerősebb reformjavaslat egy, a betegutakat elemző és folyamatosan korrigáló szervezet, amely rendre a szükségletekhez igazíthatja a kapacitásokat és az erőforrásokat. A finanszírozás növelése ugyanis aligha segít a strukturális változások nélkül.
A rendszer igazgatása persze csak korlátosan hat a lakosság egészségi állapotára, a látványos eredményjavuláshoz "magatartás-terápia" is kellene. Sok múlik az életmódon, a táplálkozáson, a fizikai aktivitáson, a mentális karbantartáson. Ezek javulásához egészségműveltségre és hosszú távú népegészségügyi programokra lenne szükség. Az ilyen változások viszont lassan hoznak eredményt: akár egy generáció is kell hozzá, s tapasztalat szerint a politika nem hajlamos az ilyen hosszú távú befektetésekre.
Hiába terv, cselekvőképesség, s a közönség fogékonysága, ha hiányzik az ezeket valódi erővé összefogó bizalom. Ám az elmúlt 16 év Orbán-kormányai éppen ennek lebontásában jártak élen.
A járvány alatt a közönség azt láthatta, hogy ugyan a frontvonalban dolgozók emberfeletti munkát végeztek, de a politikai irányítás egyszerre volt titkolózó, kapkodó és korrupciógyanús. Így aztán a bizalom nem csak a „rendszerben”, hanem a döntéshozók jóhiszeműségében is súlyosan sérült.
Ebből a bizalmi válságból az egészségügynek a járvány elmúltával sem sikerült felépülni. Sőt, mintha szándék sem lett volna rá: a rendszer működtetése azóta sem lett transzparensebb, az állami egészségügyi dolgozóira továbbra is szájzárat kényszerít a politika és továbbra sincs értelmes párbeszéd az ellátók és az ellátottak között. De most, hogy jön a soros választás, még felidézhetjük azt a közhelyet, amivel egy nagybeteg rokonait szokás vigasztalni: Ne adják fel a reményt!